A fotó illusztráció
Akkor kezdjük a legvégén…
Háziorvosként 40-60 beteggel találkozom nap mint nap. Mivel vidéki vegyeskörzetben
dolgozom, szép számmal látok el gyermekeket is. Betegeim csaknem fele valamilyen akut
megbetegedés miatt keresi fel a rendelést. Ezek jó része vírusos vagy bakteriális felső
légúti betegség, de akadnak bőrgyógyászati, és egyéb fertőzések is. Sokszor megkérdezem
magamtól, hogy gyengébb immun-rendszerrel vajon okos dolog volt-e annak idején az
orvosi pályát választanom, és pont a háziorvosit, ahol talán legnagyobb a fertőzésveszély.
Az, ami miatt ez így alakult, egy roppant egyszerű tény: a nyolcvanas évek derekán,
amikor érettségiztem, az immunológia még meglehetősen gyerekcipőben járt. Egyrészt
immunhiányom típusa volt ismeretlen, másrészről én sem tartottam magam betegnek.
Édesanyám elbeszéléseiből tudtam én, hogy már kora gyermekkoromtól sokat voltam
beteg. Részben bőrgyógyászati problémák, többnyire azonban visszatérő felső- és
alsólégúti fertőzések. 7 évesen gennyes zsákvese miatt eltávolították egyik vesémet.
Kamaszkoromtól sebészi beavatkozás nélkül nem gyógyuló tályogok okozták a legtöbb
problémát. 16 éves lehettem, amikor a család kedves belgyógyász ismerőse vizsgálni kezdte
az immunrendszerem. Megfelelő laborháttér hiányában a pontos diagnózisig nem jutott el,
de vitathatatlan érdeme, hogy valószínűsítette az immunhiányt. Én persze mit sem törődtem
ezzel, és sikeresen felvételiztem az orvosi egyetemre. Végzés után háziorvos lettem, és sokáig
a szokásos tályogoktól eltekintve nagyobb problémám nem volt.
Már 4 éves volt a lányom, és 6 a fiam, amikor egyre rosszabbul kezdtem magam érezni. Fájt
a hátam, hiába jártam úszni, fizikoterápiára, szedtem gyógyszert, egyre rosszabb lett. Végül
csináltam magamnak egy laborvizsgálatot. Sohasem fogom elfelejteni, ahogy megláttam
az eredményt, elkezdtek folyni a könnyeim. Tudtam, hogy nagy a baj. Néhány további
vizsgálatot követően kiderült, hogy a nyirokcsomókat érintő rosszindulatú daganatom van.
Mivel immunhiányom meglehetősen ritka, az amerikai szakirodalomból tudtam, meg, hogy
ez a fajta rosszindulatú daganat sokkal gyakoribb az én immunhiányomban. Budapestre, az
Országos Onkológiai Intézetbe jártam kezelésre. Kezelőorvosom egy fantasztikus szakember,
örökké hálával tartozom neki, de az egész „csapat”előtt le a kalappal. Nem írnék többet erről
az időszakról, csak azt, hogy nem volt könnyű.
9 év telt el azóta. Ez a betegség sok mindent megváltozatott az életemben, azt hiszem sokat
tanultam belőle… Szerencsére ma már olyan, mint egy rossz álom csupán. Kisebb-nagyobb
egészségügyi problémáim persze azóta is vannak, de megtanultam többé-kevésbé együtt
élni velük. Legfőbb aggodalmam azonban az, hogy lányom is örökölte az immunhiányt, így
időről-időre neki is meg kell birkóznia különböző betegségekkel. Ilyenkor szokta édesanyám
tréfásan megjegyezni, hogy „látod kislányom, hogy milyen jó, hogy orvos lettél, így legalább
tudod magad és a lányod is kezelni”.
És valóban így van ez, mindennek meg kell találnunk a jó oldalát. Még a betegségeknek is.